ÍME

És most, mint egy jóféle Jóban Rosszban epizódban, jön egy vérmentes ám mégis vérengző nagy leszámolás, vagy egy Dallas-hoz hasonló mindent csak álmodtunk, hát persze, hogy semmi rossz nem történt, és játsszuk azt, hogy amit eddig a kedves olvasó olvashatott, az meg sem történt, az csak arra volt alkalmas, hogy mindenkit jól összekeverjünk. Hogy senki ne akarja továbbolvasni, hogy még a szerzőnek is el kelljen gondolkodnia, hogy akkor én most mit is akartam leírni, és különben is, jó az, ha van egy kis káosz egy írásban, akkor már lehet rá mondani, hogy fú, te, ez remekmű.

Szóval játsszuk azt, hogy most kezdődik az egész, kezdjük az egészet tiszta lappal, fektessük le a szabályokat. Hazudjuk azt, hogy ez az egész nem is rólunk szól, nem is mi éltük meg, és igen, mielőbb feledkezzünk meg a királyi többesről. Ez csak és kizárólag egy emberről szól, rólam, de néha útközben majd persze megpróbálok csalni, ha kellemetlen részhez érnék, hogy igazából ez nem én voltam, hanem valaki más, a legnagyobb hazugság pedig az lesz, amikor azt mondom, ez csak fikció. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem az lesz, sokan elfelejtik majd, hogy előre szóltam, de én szóltam, tekintse ezt az írást mindenki egy szerződésnek, vagy ha úgy tetszik a szerződés apróbetűs részének, amire én majd hivatkozni tudok, ha kell, és amit majd a kedves felhasználó/olvasó biztosan elfelejt, de én majd odateszem elé, felkacagok, és azt mondom, háhá, én szóltam, el kell olvasni a szerződést, barátom, mert aztán így jársz.

Szóval beszéljük meg, hogy amiket ide írok, azok nagyon személyes dolgok, nem éri visszakérdezni. Amit itt látni lehet, arra úgy kell gondolni, még akkor is, ha akárhányszor vissza lehet olvasni, hogy ezeket én élőszóban mondom el minden olvasónak egyenként, egy olyan szituációban, aminek a legelején kikötöm, hogy most hallgass végig, ne vágj közbe, igazából a véleményedet se mondd el, mert pontosan tudom, mi az, nekem most csak arra van szükségem, hogy elmondhassam valakinek, az pedig, hogy az a valaki pont te vagy, az már a te személyes szerencsétlenséged vagy éppen mázlid, majd te eldöntöd. De azt is csak csendben, magadban tedd, akkor, amikor már nem mesélek neked, amikor egyedül vagy, s visszagondolsz erre a beszélgetésre, s nyugodtan mondd csak magadban, ez mekkora egy hülye, vagy akár még sajnálhatsz is egy kicsit, persze azt is magadban, egyedül, másnak el se mondd, hogy sajnálsz, ha megkérhetlek.

Aztán majd egyszer, ha ülünk majd megint csak mi ketten egy füstös kávéházban, keresztbe tesszük a lábunkat, beszélünk az akkori hétköznapokról, esetleg ki is beszélünk valakit, szóba kerül, hogy na, az milyen hülye, akkor majd nyugodtan kérdezz meg, hogy hogy fenébe gondoltam én ezt, akkor majd elpirulok, azt mondom majd, hogy figyelj, leírtam anno, hogy erről ne is kérdezz, ez máig érvényben van, s kicsit jól fog esni, hogy még mindig érdekel, s hogy évekig ott volt benned a kérdőjel, ott motoszkált benned, talán párszor még telefont is ragadtál volna, felhívtál volna, hogy rákérdezz, de te csak most mertél rákérdezni, s nem győzted úgy terelni a szót, hogy éppen témába vágó legyen. Én egy kis unszolás után majd elmondom persze, az elejétől a végéig, vagyis csak elmondanám, mert csak elkezdeni tudom, mire az első mondatomat összeraknám magamban, addigra... Nem, nem halok meg, ne félj, csak addigra pontosan ugyanazt fogom tenni, amit már annyiszor, ezt mondogatom majd magamban: á, találj ki valami mást, ezt nem kell elmondani, ezzel nem kell őt terhelni, mondj csak valami vicceset, valamivel be is égetheted magad, tegyél úgy, mintha erről a jelentéktelen kis hülyeségről lenne szó, tegyél csak úgy, igen, mint azon a júliusi délutánon 2010-ben... Te majd azt mondod, ha igazán ismersz, hogy addig nem megyünk el innen, amíg az igazat el nem mondod, mert tudom én, hogy ez csak rizsa, tudom, hogy valami bánt, már nagyon régen. Ha nem ismersz eléggé, elhiszed, amit mondok, nevetsz rajta, én meg hozzáteszem, hogy ez van, na mindegy, és vagy rendelünk még egy üdcsit, ha még akkor is így hívjuk, vagy azt mondjuk majd nagy egyetértésben, hogy na, menjünk.

És akkor, mikor már teljesen mindegy lenne, már testileg öregebben, de lelkileg még mindig ugyanitt tartva, elbúcsúzunk, te mész amerre neked kell, én meg majd arra megyek, amerre kedvem tartja, de most, ahogy elképzelem, megyek majd a Múzeum utcán a szürke szövetkabátomban, mindkét zsebébe belenyúlok, s úgy teszek, mint a filmekben, amikor egy fontos dolog után az főszereplő elgondolkozik, vagy éppen csak úgy megy az utcán, nézve a kirakatokat, a boldog embereket, aztán pedig önmagát látja, ahogy egyedül bandukol, hogy máshogy, teljesen kirekesztve magát ebből a világból. Belegondolok majd, amikor nem direkt, csak véletlenül végigsétálok majd a Szentkirályi utcán, kalapomat a fejembe húzom, hátha így nem lát senki, a csak azt gondolom, azt, ami teljesen értelmetlen, mi lett volna ha. Nem is bírok majd végigsétálni, inkább lekanyarodok a Reviczky utcára, onnan vissza a Kálvinra, onnan az Astoriához, kérek majd egy akkor éppen aktuális akciós menüt a Burger King-ben, úgy néznek majd rám, mint egy földönkívülire, nézd már, a papa meg tudja még rágni a marhahúst?, de akkor az anyuka rászól arra a szemtelen gyerekre, ne mondj ilyet, a bácsi nagyon híres, tudod, ő volt az izé a hogyishívjákban. A gyereket továbbra sem érdeklem majd, de az anyuka továbbra is engem néz, még akkor is, ha úgy tesz, hogy a falat nézi mögöttem, és látni lehet majd rajta, hogy neki sincsen fogalma sem arról, hogy honnan ismer, csak látta már ezt a furcsa fizimiskát, ezt a még mindig nagy orrot, széles arccsontot, a viszonylag keskeny szájat, a nagy szemeket, a már megint túl hosszú, ám akkor már ősz hajat. Én megunom ezt az idétlen helyzetet, a szendvicset becsomagolom a sült krumpli dobozába, elindulok kifelé. Felnézek arra a nagy épületre, addigra talán nem is pont így néz majd ki, s visszaemlékszem arra, milyen volt, amikor azt hittem magamról az egyik felső teremben, hogy rajtam kívül senki nem tud semmit a televíziózásról. Jól kinevetem majd magam, talán könnyesre, aztán pedig...

Folyt. köv.