Én megunom ezt az idétlen helyzetet, a szendvicset becsomagolom a sült krumpli dobozába, elindulok kifelé. Felnézek arra a nagy épületre, addigra talán nem is pont így néz majd ki, s visszaemlékszem arra, milyen volt, amikor azt hittem magamról az egyik felső teremben, hogy rajtam kívül senki nem tud semmit a televíziózásról. Jól kinevetem majd magam, talán könnyesre, aztán pedig...Aztán pedig eszembe jut, hogy milyen vicces lenne visszamenni, megnézni, milyen lett azóta a terem. Bár nyilván nem lesz nyitva, én azért megpróbálom, végülis hétköznap van, meg szorgalmi időszak, ha még ugyan így hívják, egy nagyon pici esély van rá, hogy bemehessek.
Nem szívesen lépcsőznék, azért ez csak a harmadikon van, az nagyon sok lépcső. Vajon még mindig csak dékáni engedéllyel lehet liftezni? Ezt mindig hülyeségnek tartottam, de amilyen hülye voltam fiatalon, mindig betartottam. Most nem fogom. Sőt, remélem, ki van írva, esetleg találkozom is olyannal, aki majd belémköt, hogy ugyan, van-e engedélyem, én meg majd jól megmondom ezeknek az ingyiribingyiriknek, hogy nem. De ugyan kinek ártok azzal, hogy ennyi idősen engedélyezem magamnak, hogy lifttel jöjjek fel a harmadikra.
Á, már nincs is kedvem felmenni, elment mindentől a kedvem. Felveszem inkább a svájci sapkám, így hívják. Jé, én még sosem hívtam így, vagyis hívtam már így, de eddig sosem hívtam így az én sapkámat. Megyek tovább, haza kéne már menni, van dolog még mára elég. Meg kéne vágni még azt a portrét, mióta várnak már rá... Nem fognak a végtelenségig. Meg is vágnám, sőt, meg is vágtam volna már, ha nem lenne annyi egyéb dolgom. Írjak még ennek a netes újságnak, adjak interjút annak a tanoncnak, és akkor még a pénteki felvételekre sem árt valami vicceset kigondolni, nem ám kiraknak... Csak azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy amellett, hogy egyszer itt vagyok, egyszer meg ott, hogy van még nekem időm arra is, hogy gondolkozzam is...
- Hát te pont erre jártál? Nekünk pont itt kellett találkoznunk?
- Őőőőőő, ja, bocs, szia! Mi van veled? Téged is csak a tévében látni...
- Jaj, mert téged nem. Jól eltűntél. Ígérted, hogy azért majd nem szakad meg köztünk a kapcsolat, tudod, azért, amit egyáltalán ne bánj, mert látod, hogy neked is bejött...
- Ne is említsd, ennyi év után jó volna már elfelejteni. De tudod, honnan jövök most?
- Csak azt ne mondd, hogy a törzshelyünkről...
- Ott volt egy gyerek, aki elkezdett mutogatni rám, az anyja meg rögtön azzal jött, hogy az a bácsi híres, de fingja sem volt róla, honnan ismer...
- Jesszus!!! Akkor oda gondolom nem akarsz menni még egyszer ma. Vagy egyáltalán ráérsz? Nem akarlak feltartani...
- Jajj, ne legyél már izé, 10 éve láttuk utoljára egymást élőben, csak van rád egy-két órám.
- Helyes, akkor kávézunk egyet?
- Naná, de egy valamit tisztázzunk!
2 óra múlva.
-...és tudod K, engem nem az zavar, hanem az, hogy, á, szóval tudod...
- Igen, tudom, de azt hittem, ezen már tényleg túl vagy. Vége, minden megváltozott, neked lett igazad...
Már lassan én sem tudom, miről volt szó akkor, de a beszélgetésnek vége lett, s egy jódarabig megint nem találkoztunk. Ez is olyan barátság volt, amilyen a legtöbb az én életemben, vagyis amilyen a legtöbb lehetne, ha végül nem romlana el mindegyik. A jó barátság ugyanis szerintem olyan, hogy mindig ugyanott lehet folytatni, még ha évek is telnek el két találkozás között. Tudjuk, hogy a másik ott lesz, ha baj van, tudjuk, hol kell keresni. Na, ilyen volt a mi barátságunk, de a többi barátságomnál ez valahogy nem jött össze. Mindig inkább úgy lett vége, hogy soha többet nem akartuk látni egymást. Utálat lett a nagy szeretetből, sőt, a végén már azt sem hittem el, hogy voltak valaha is őszinte érzések, volt valaha kölcsönös bizalom, hogy egyáltalán ismertem-e valaha a másikat, ismertük-e egymást...
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése