ÍME - Semmi ágán

Nem is olyan régen itt hagytam abba:

Na, ilyen volt a mi barátságunk, de a többi barátságomnál ez valahogy nem jött össze. Mindig inkább úgy lett vége, hogy soha többet nem akartuk látni egymást. Utálat lett a nagy szeretetből, sőt, a végén már azt sem hittem el, hogy voltak valaha is őszinte érzések, volt valaha kölcsönös bizalom, hogy egyáltalán ismertem-e valaha a másikat, ismertük-e egymást...

És talán soha nem is fogok rájönni, mert sajnos vannak olyan pillanatok az életben, amelyek képesek arra, hogy kitöröljenek millió másikat. Ezt pontosan úgy kell elképzelni, mint amikor megkérdezi tőlünk a lomtár a számítógépen, hogy biztosan ki akarjuk-e üríteni, s ha igennel válaszolunk, akkor kitörölhetünk akár egy jelentéktelen fájlt, de akár egy egész évnyi, esetleg egész életnyi munkát is. S ha szerencsére ilyenben nem is, le is kopogom itt a billentyűzeten,  de előbbiben volt már részem, nem is egyszer. Ilyenkor az ember úgy érzi magát, igen úgy pontosan úgy, amit ez a József Attila verssor ír le a legszebben:

A semmi ágán ül szivem

Ez pedig nem önsajnálat, ez egészen egyszerűen csak annyiról szól nekem, hogy az fáj, hogy nem tudom eldönteni, volt-e értelme annyi időt veszni hagyni az életemből, ha a végén úgy érzem, semmi értelme nem volt. Csak az időt sajnálom, magamat csak azután. Ilyenkor azt szeretném, ha lenne olyan hely a világon, ahol anélkül elénekelhetném vagyis ilyenkor inkább elordíthatnám  a Magányos csónak c. Valami Amerika 2-ből származó számot.

Semmi ágán, egyedül, némán...

A legjobb lenne éjféltájt  énekelni ezt, akkor a népek már alszanak, s a kihalt utcákon rugdosva a faleveleket, kerülgetve a békákat, túlordítva a vonyító kutyákat az ég felé nézve üvölthetném. Egy tökéletes világban meg lehetne tenni, itt nehézkes lenne. A baj meg csak az, hogy akiknek szólna, úgysem hallanák, ha meg hallanák, aligha érdekelné őket, megint csak én bonyolítanám túl a problémát, ami igazából nem is probléma, csak én tartom annak, mert aki ezt gondolja, az hülyegyerek, ja, és nyomorék...